Munka közben Csikós János bronzöntő mesterrel.
****
KÉT ÉVTIZED MÖGÖTTÜNK |
2013. július 20-án szobrot avattak Mártélyon Nagygyörgy Sándornak. Nagygyörgy Ágnes szobrászművész kecses alkotása a település fő útja mellett, a központi helyen lévő Faluház előtt áll. Két évtizeddel Sándor hirtelen és korai eltávozása után.
Nem is tudom, van-e kortárs fotóművésznek szobra e hazában? Ám nem ez a lényeg, sokkal inkább a szobor maga, a helyszín, ahová került és az állíttatók személye. Had idézzek Gyulai József professzor, "Sada" egykori barátja avató beszédéből:
"Képzeljük magunk elé a mártélyi Tiszapart egy sokakat megihlető ívét, napnyugta után, képzeljük mellé a víztükör csendjét, amit csak a futrinkák víztükörhorpasztó surrogása zavar meg, lássuk meg a partnak a vizek törvényei által kimart hajlatát, annak játékait az ellenfényben … És ekkor megértjük, hogy "Sada" mit érzett meg és mit tudott mindezzel művelni? Mert barátjaként, sokszor tanújaként bízvást tanúsíthatom, hogy itt más is történt. Mert elmondhatjuk, hogy a szereped, belelátásod ennél sokkalta mélyebb volt...
...Sadám, nagy adomány, kegy, hogy részesei lehetünk mindennek, és érthetetlen, és talán kissé szégyelljük is, hogy mi még ezen az oldalon lehetünk.
Ez az ittlét azonban kötelességet is ró ránk. A hátrahagyottjaid, asszonyod, lányod ezt nagyszerűen csinálják és – reméljük –, hogy ezt "ære perennius" is teszik, hogy Horatiust kissé módosítva mondhassuk mi és majdan utódjaink, a világnak ezen a szép táján élő utódaink, és az itt járók nevében: hogy "ércnél maradandóbban" őrizzük, őrzik majd meg a munkásságodat, annak maradandó intim csendjével egyetemben. Egy olyan világ csendjét őrizve, amely hihetetlenül törékeny, de egyediségében óvandó kincs.
Remélem, valahonnan Te is látod, meg az általunk is mélyen szeretett felmenőid, elment testvéreid is látják, ami most itt történik. Az azonban mindenképpen igaz, hogy a szívünkből kileselkedhetsz te, és kileselkedhetnek ők is minderre…"
Őszinte sajnálatomra nem tudtam ott lenni a szobor – bár inkább emlékműnek nevezném – avatásán. Terveztem, szerettem volna, de a körülmények nem úgy hozták. Az avatással egyben kis kamara kiállítás is nyílt Sándor válogatott műveiből. Özvegye, Ábrahám Mariann előadóművész kért meg rá, hogy próbáljam megszervezni a kiállítás végeztével a képek haza szállítását. Így jutottam le, viszonylag hamar, 10 nappal az avatás után. Nem volt semmi előzetes elképzelésem a műről, bármennyire is igyekeztem valami képet festeni magamban róla. Már jártam Mártélyon, érdekes inkább Sándor halála után, de mindig ott éreztem a szellemiségét. Ahelyett, hogy az első látványbeli érzéseimről írnék, inkább Balogh Jánosné, Mártély polgármestere beszédéből ragadok ki részletet.
"Emlékszem magas, feltűnő alakjára, nyakában a távcsővel, kezében a fényképezőgéppel, ahogy komótosan, magányosan járta a területet.
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ismerhettem őt, és mindig büszkén fedeztem föl fotóit az akkori Nimród vadászújságban.
Eltelt azóta 35 év és hálás vagyok a sorsnak, hogy polgármesterként megismerhettem a feleségét és a lányát is. Igazán nagy öröm számunkra az a felajánlásuk, hogy itt kerül elhelyezésre ez a szobor, megtisztelő ez a mártélyiaknak, hogy helyet adhatunk egy emlékhelynek, egy Nagygyörgy Sándorra emlékező szobornak, amiben valójában egész Mártély benne van.
Mi, akik itt élünk szeretjük ezt a kis falut.
Szeretjük a magas fészkekben kelepelő gólyákat, a templomtorony vasharangjának szép hangját, a tiszta levegőt, és a vizet.
A ladikok orra alatt cserfesen locsogó hullámokat, amint alájuk futnak apró fényes tajtékok, s azt a semmivel össze nem téveszthető illatot, melyet a víz, a növények, kátrány, és a fák levegőben szálló virágillatának egyvelege ad, s amit talán soha nem lehet feledni annak, aki egyszer is részese volt - vesse bárhová, bármilyen messze az élet…
No és a csendet. A madarak röptét a víztükör felett, vagy ahogy pihennek egy vékony kis faágon, s a halak mozdulásának gyűrűzését."
A kiállítást már lebontották, egy kávé mellett beszélgettünk a polgármester asszonnyal. Természetesen Mártélyról, a Tiszáról, Sándorról, miután bepakoltunk Zotyó barátom autójába. Mariann megvendégelt bennünket a közeli büfé speciális lángosával, és utána természetesen legurultunk a Holt-Tiszához. 2008 őszén hosszabb időt töltöttünk itt egy társasággal. Gyönyörű fényekben, színekben, reggelekben, estékben. A kora délutáni nyárban azonban egészen más hangulatban párolgott a látvány. Nem is nagyon találtam nagy gépre való témát, jobbára a fodrozódó vizet fényképeztem egy előre elképzelt montázshoz. Viszont több képet is készítettem a távoli, bal kanyarról. Nem is igazán értettem, miért, csak a számítógépes utómunka alatt. Ekkor nyilalt belém a felfedezés: mi is adhatta a közvetlen ihletet Ágnesnek művéhez.
És egyből érthetővé is vált sok minden ünnepi beszédéből:
"Néhány szót mondanék a szobor létrejöttéről, annak folyamatáról, főként azért, mert megtervezésekor Édesapám, Nagygyörgy Sándor fotóinak szemléletéből indultam ki.
Mint képzőművész, szobrász vagy fotós, hatalmas teremtő erő van a birtokunkban. A szobrász maga dönti el, hogy milyen szobrot készít: figuratív szobrot, portrét, mellszobrot, vagy egy absztrakt kompozíciót. A fotónak első látásra limitáltabbnak tűnnek a lehetőségei, mert azt adja vissza, ami már ott van, amit az ember maga előtt lát. De a nagy kérdés persze az, hogy hogyan és hogy mit lát.
Hogy egyáltalán mit látunk, az annak a függvénye, hogyan tudjuk kikapcsolni a megszokott esztétikai normák beidegzéseit, behatároló nyomását. A természetben, vagy bármely más látványban minden ott van előttünk, és ha képesek vagyunk kinyitni önmagunkat, akkor rátalálunk a fölfedezés élményére, arra, hogy a csoda, amit látunk ugyan az, mint az a csoda, ami bennünk van. Ezen az alapon nyugszanak Nagygyörgy Sándor fotói: a meglátás, az élmény csodájára, rögzítésére. És épp úgy, ahogy ő nem manipulálta a látványt, épp úgy én sem akartam szobrot alkotni, hanem inkább „találni”. Így esett a döntés egy ágra, egy egyszerű faágra és a bugyuta csiripelő verebekre. Ez egy látszólag banális, hétköznapi látvány, de azzal, hogy az ember meglátja, valósággal meglátja és kiemeli a mindennapi közegből – ahogy a fotó is azt teszi – átalakul, mássá válik."
Kedves Ágnes! Bármennyire is megtisztelő és szép helyen áll a műved, képzeletben kihoztam magammal a Tisza-partra. Édesanyád üldögélt egy padon, a vízet nézte alig látható mosollyal az arcán. Tudom, kivel beszélgetett. Valamiért itt képzeltem el valahol a mű helyét. Jobboldalról a botlófüzek, balról meg a kanyar száraz ága között. Ezt a magamban elhelyezett emlékművet raktam össze képben.
A szobrot Csikós János mester öntötte bronzba, a talapzat Tót Mihály kőfaragó mester műve.
Napokig kavarogtak bennem az érzések, a gondolatok. Érlelődött ez a bejegyzés, miközben dolgoztam ezzel a két képpel. Tíz év ismerettség, amiben 3 év közelinek mondható barátság, majd az ezt követő húsz év. Számomra sokféle úttal és megéléssel. Sikerekkel és csalódásokkal. Tíz évig bírtam, kérésének eleget téve tenni a Nimród Fotóklubért, hogy a közösséggel együtt az Ő emléke is megmaradjon. A régi csapat már nincs együtt, az új más utakon jár. Sándor szellemi öröksége azonban egy a klubéval. És velem, nekem máig az egyik legnagyobb hatású mesterem.
Mélyen megindító, ahogy Mariann és Ágnes "életben hagyják" az emlékét. Képeinek a gondozásával, a honlap üzemeltetésével és az albumok megjelentetésével. És természetesen a mártélyi emlékmű megvalósításával. Előbb-utóbb elmennek azok is, akik még itt vannak, rá emlékezve. Ez a mű azonban, reméljük itt marad örök időkig, vagy ameddig az anyag ellent tud állni a természetnek. És emlékeztetni fog a XX. század második felének egyik legnagyobb természetfotós-művészére, akinek Mártély volt az egyik legnagyobb szerelme...
Mariann, Ágnes, Sándor! Hoztam Nektek emléket, egy-egy képben arról a napról, a mai kor egyszerű technikájával készültek. Nem mindenki valósága ez a három mobilfotó, de talán köze van ahhoz a belső valósághoz, ami néhány szálon bennünket is összeköt.