A komoly történelmi szakkönyvek rendszerint az országos események összefüggéseit elemzik. A jelentős személyek nevét megemlítik, de az nem derül ki, hogy a történéseknek kik voltak a háttér szereplői. Ez nem szemrehányás, hiszen a tudományág is szerteágazó. A helytörténeti kutatás különösen alkalmas az egyéni sorsok bemutatására. Rajtuk keresztül egész korszakokat világíthat meg, hozhat „emberközelbe”.
        Gyakran a véletlen juttat a kutató kezébe olyan dokumentumokat, amelyek érdemesek a feldolgozásra. Jelen esetben szerencsének is nevezhetjük a felbukkanást, hiszen olyan személyről rajzolódik ki részletes kép, aki város- és egyháztörténeti szempontból is arra érdemes, hogy emlékét megőrizzük, de eddig méltatlanul elfelejtették, neve nem került bele a település jeleseit fölsoroló almanachokba. Ráadásul, a családtagok történeteivel kiegészítve, egy 18. század közepéig visszanyúló, időben, térben és társadalmi szempontból kúszónövény indáiként szerteágazó eseménysor jelenik meg előttünk.
        A dokumentumokról szólva. A Hódmezővásárhelyi Levéltárat fölkereste egy magánszemély. Megmutatta digitálisan rögzített, 182 fotóból álló sorozatát. Az eredeti, üveglemezre rögzített fényképek egy Révai utcai ház padlásáról kerültek elő tetőjavítás közben1 Nagyszerű, hogy hozzáértő szemek azonnal meglátták: komoly értékről van szó! A sorozatban látható a tabáni református templom és egy reverendát viselő férfi. Ezek alapján megindulhatott a nyomozás. Mint kiderült, a kérdéses személy Nagygyörgy Sándor egykori lelkész. Róla igen keveset őrzött meg a városi emlékezet, inkább a legidősebb, azonos nevű fiáról tudnak. Belőle nemzetközileg ismert fotóművész lett2. Vajon ő is szerepel a képeken? Ha igen, még egészen kisgyerek lehetett, hiszen több árulkodó jelből – ruha-, sőt fürdőruha divat, korabeli autó, falon függő naptár, dátumozott csoportkép – kiderült, hogy az ezerkilencszázas évek húszas- harmincas éveiből származnak az üveglemezek.
      Felvettem a kapcsolatot a család még élő néhány tagjával – tőlük értékes dokumentumokat, naplót, önéletrajzot, családfát kaptam –, a jelenlegi tabáni lelkésszel, valamint olyan idős hívekkel, akik ismerték a tiszteletest. Átnéztem gimnáziumi anyakönyveket, presbitériumi jegyzőkönyveket, korabeli újságokat. Lassan kezdett összeállni a kép egy lenyűgöző családról, akik végigélték a történelem körülöttük tomboló viharait, sok jóban és még több megpróbáltatásban volt részük. Hitük átsegítette őket a léleksanyargató fájdalmakon, egymásba kapaszkodva vészelték át a nehéz időket.

Máté gazdának a katona napszám 107 korona 50 fillérjébe került abban az esztendőben. Magáról és a családjáról igen szűkszavúan, csupán adatszerűen írt. Három felesége és hat gyermeke volt, köztük a legfiatalabb, a Berta Rozáliától született Sándor.
      Az ő tollából egy 1971-ben datált önéletrajz-írás maradt fenn. Már az elején megerősíti, hogy minden őse vásárhelyi paraszt volt. 1903-ban látta meg a napvilágot, szüleinek késői, nem nagy örömmel várt utóda, hiszen édesanyjának is volt már az előző házasságából négy gyermeke. A tanulást az Újvárosi Elemi Iskolában kezdte, hét évesen féltestvérénél lakott a városban. Harmadik osztálytól kint járt a Gorzsai Tanyai Iskolában. Az ottani tanítónő, Vetró Anna beszélte rá az édesanyját – aki szappanfőző inasnak szánta –, hogy taníttassák tovább, mert gyönyörű énekhangja van, nagyszerű kántor-tanító lehet belőle. Így ötödiktől ismét a városba került, polgári iskolába íratták be. Utána a Bethlen Gábor Református Gimnázium következett. Szubjektív jellemzést ad az őt oktató tanárokról, amely iskolatörténeti szempontból is igen érdekes. Futó Jenőről megjegyzi, hogy nem szerette a paraszt gyerekeket, Falábú Dezsőt pedig vallásos rajongó öreglegénynek minősítette. Már hetedik osztályban eldöntötte, hogy teológus lesz.
        A visszaemlékező szerint gr. Károlyi Erzsébet a forradalom (őszirózsás?) miatt döntött úgy, hogy a bérelt földeket áruba bocsátja a bérlőknek. Herczeg Mihály viszont a Nagyatádi-féle földreform előli menekülésnek értékeli az 1920-as szándékot.4 Annyi bizonyos, hogy az idősödő szülők nem élnek a lehetőséggel, föladják a gazdálkodást, és végleg beköltöztek városi, Síp utcai házukba. Édesanyja már nem sokáig élvezhette az újfajta kényelmet, 1924-ben, az érettségi és fölvételi évében meghalt.
Fia az örökségét befektetve kezdhette meg a tanulmányait az 1914-től egyetemként működő,5 1921-ben az egykori miniszterelnök nevét felvevő Debreceni Magyar Királyi Tisza István Tudományegyetemen. A második szemesztertől tandíjmentes lett. Különböző tisztségeiért annyi jövedelemhez jutott, hogy még írógépet és rádiót is vett magának. Valószínűsíthető – bár nem említi –, hogy azt a fényképezőgépet is ekkor szerezte be, amellyel a történet kiindulópontjául szolgáló fölvételek készültek. Egy évig a kollégium szeniora, első diákja volt. Külön lakás, iroda, hivatali- és takarító szolga járt neki. Presztízsét jelentősen emelte, hogy a Kántusnak – a férfikart nevezték így a két világháború között6 – nemcsak tagja, de szólistája is volt.
        Szerelmét, későbbi feleségét is egy Kántusbéli szereplésnek köszönhette. 1928-ban a Nyíregyházi Református Tanítóképzőben, avagy, ahogy akkor nevezték, „Leánykálvineumban” léptek föl. A szereplést követő vacsorán figyelt föl az igazgatónő egyik csinos lányára, Dobai Mártára. 1930 pünkösdjén eljegyezte, a következő év nyarán pedig össze is házasodtak. Ekkor már szülővárosában szolgált segédlelkészként.
        Mielőtt követnénk a fiatal pár életét, térjünk rá a feleség családjára. Ez a szál átnyúlik mai határainkon, az egykori Partium Szilágy megyéjébe. A napló följegyzéseit az apai ükapa, Török István kezdte papírra vetni, aki 1754-ben született. Később azonos nevű fia – akit 1827-ben a Marosvásárhelyi Szinódus7 esperessé választott –, folytatta az írást. Az órára pontos dátumok mellett megtudhatjuk, ki, milyen betegségben szenvedett, hol temették el, kik voltak a keresztszülők. Köztük olyan ismert családnevek is előfordulnak, mint a Wass, Bánffy, Orbán, Mikes, Szentgyörgyi, stb. Házastársként kerültek a családba Szederjesi, Zalányi, Viski, Szemarjai vezetéknevűek is. A felmenők között többen gimnáziumi tanárként dolgoztak. Egyikük a rektorságig is eljutott, de a református papi hivatás is gyakori. A hivatalnoki pályát választók egyike táblabíró, a másik Szilágy vármegye alispánja lett.

Az édesapa, Dobai Sándor 1944-ben jegyezte le a kis könyvbe visszaemlékezéseit. A napló írója a Zilahi Református Gimnázium görög-latin szakos tanáraként munkálkodott, akárcsak korábban édesapja, aki az 1848–49-es szabadságharcban önkéntes hadnagyként vezette a hadba vágyó ifjúságot. Ő a későbbiekben kicsi fizetéséből nyolc gyermekét nem tudta eltartani, ezért szőlőt művelt, iskolakertet gondozott, tandíjat kezelt, a városnál pénztárnokoskodott, tankönyveket árult, magán órákat adott. Ezt a szemléletet adta tovább a fiának, de nem állt távol a jövedelmet kiegészítő kétkézi munka annak későbbi lelkész vejétől, Nagygyörgy Sándortól sem. Párjával ő is földet művelt, epret árult a piacon, gyümölcsfákat telepített, disznót hizlalt. Diákéveik szintén sok hasonlóságot mutatnak a kiváló tanulmányi eredménnyel, a társaik közül való kiemeléssel, külön munkájuk általi anyagi bővelkedésükkel. Kolozsvári tanulmányai idején Dobai Sándor ismert családok gyermekeit is oktatta. Gardánfalván Báró Blomberg Lajos Frigyes8 nevű fiát magyar beszélgetésben gyakoroltatta. Gyermeke korrepetálásáért Ditrói Mór, a Kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója a rendes privátdíjon túl zsöllye jegyet is küldött az előadásokra. Triskáéknál a két fiú tanításáért teljes kosztot és kvártélyt kapott, itt ismerkedett meg Balázs Árpáddal9, a híres nótaszerzővel. Többször kísérte zenés esteken cimbalmon.
        Visszatérve szülővárosába, Zilahra, a református kollégiumban kapott segédtanári állást. Ekkor sem elégszik meg hivatalával, mellette szőlőt telepít, és maga nemesít. Erre azért volt szükség, mert a filoxéra10 a Partiumban is tönkretette a bor alapanyagát. Szülei elhunytát követően szomorúan írja: „Egyedül maradtam hát a nagy családból.” Testvérei még kisgyerekként, vagy egészen fiatalon meghaltak. Ám az életnek mennie kell tovább, házépítésbe fogott. Bár agglegény életet tervezett, az építmény ötszobásra sikerült. Még szerencse, hiszen 1902-ben megnősült, Kolumbán Berta polgári iskolai tanítónőt vette feleségül, aki az első, polgári foglalkozást is űző nő volt a családban. Róla megtudjuk, hogy korán árvaságra jutott, tíz éves korától Révay Pál esperes nevelte. Rajta kívül olyan hírességek is támogatták, mint Brassai Sámuel polihisztor, vagy Benedek Elek meseíró. A párnak 1904 és 1913 között hat gyermeke született.
         Nyugodt boldogságukat az első világháború törte ketté. Az „oláh megszállás” elől a környékbeli falvakba menekültek, majd visszatértek a házukba, az ott találtakat röviden így jellemezte: „Borzalom, fertelem!” Ettől kezdve nyomorúságos küzdelemmé vált az életük. 1925-ben a felesége állása megszűnt, de a családfő helyzete is megingott, mivel nem beszélt románul. Emiatt gyermekeik továbbtanulása is kétségessé vált. Ilyen nehézségek közepette sietett segítségükre Ady Lajos, debreceni tankerületi igazgató. Mindkettőjüknek bentlakásos munkát ajánlott az akkor létesítendő Nyíregyházi „Leánykálvineumban”11. Elhagyni kényszerültek a családi fészket, a szülőföldet. Száműzetésük a második bécsi döntéssel12 ért véget. Tizenhat év után átmeneti otthonuktól is fájdalmas volt elszakadni, de a régi életük utáni vágyakozás erőteljesebbnek bizonyult. 1944-ben zárja az édesapa, időközben többszörös nagyapa a visszaemlékezéseit. Az utolsó sorokban kifejezi azt a reményét, hogy unokáinak sora nemsokára Dobai nevűvel is gyarapszik. Még nem tudja, hogy hamarosan mindkét fia odavész a háborúban. Ezt a tragédiát már nem kellett átélnie, hiszen néhány hónap múlva kiújuló betegsége az ő életének is véget vetett.

miatt még levélben se találkozhatunk.” Két idősebb lányuk, Judit és Sára a két világégés között kivándorolt az Újvilágba, a két fiatalabb, Márta és Margit pedig már nem tért vissza Zilahra. Pali valahol a fronton van, közel egy éve semmi hír felőle.  A naplót Sanyi, vagy ahogy az édesanya szólította, „Kisfeketém” iszonyatos halálának leírásával zárja.
        A sorsfordító történelmi viharok nem kerülték el e dolgozat központi alakját, Nagygyörgy Sándort sem. Itt térjünk vissza az ő további életéhez, melynek viszontagságait ugyanebben a naplóban örökítette meg. 1936-ban a presbiterek támogatottjával szemben a hívek őt választják meg a lelkészi hivatal élére Tabánban. Ezt az eseményt élete fénypontjának nevezi. Beköszöntő beszédében arról vall, hogyan terelte Isten erre a hivatásra: „Ne mondd ezt: Ifjú vagyok én, hanem menj mind azokhoz, akikhez küldelek téged és beszéld mind azt, amit parancsolok néked.”13 A Népújság ilyen címmel emlékezett meg az eseményről: „Beiktatták Tabánban a békesség és szeretet papját”14.  Felesége, Márta a munkájában is társa lett. Kántorkodott, asszonykört szervezett, énekkart, ifjúsági egyesületet vezetett párjával.
        Ötödik gyermeküket várták, amikor 1944 májusában a légi támadásoktól való félelem miatt kiköltöztek az egyik rokonuk csomorkányi tanyájára, ahol a háború kellős közepén „idilli boldogságban” töltöttek hathetet. Októberben Vásárhely határába értek az  „oroszok”, a néhány hónapos csecsemővel egészen Kecskemétig futottak. A kiürítést követően ismét egy tanyán húzták meg magukat. Az átvonuló ellenséget így sem tudták elkerülni, de az esetet megúszták egy karóra, és egy ló „elzabrálásával”. Elhagyott otthonukat nem érte kár, a vasúti forgalom szünetelése miatt az élelmet nem tudták elszállítani. Pestre menekült rokonaik viszont éheztek. Az infláció hamarosan olyan méreteket öltött, hogy a fizetésért semmit nem tudtak venni.
1947-ben érkezett az Argentínában élő sógor ajánlata, hogy a család megmaradt része települjön ki a tengerentúlra. Élnek a lehetőséggel, de nyitva hagyják a kiskaput, a lelkész úr egy év fizetés nélküli szabadságot kért. Az utazás szépségeit és viszontagságait Márta asszony naplójából olvashatjuk. Novemberben az argentinai Cordobától nyolc kilométerre fekvő Ferreyrára, egy félig beindított farmra érkeztek. Földet kellene művelni, hitterjesztő munkát folytatni, de egyikhez sem biztosítottak a föltételek. A következő év májusában – immár hat gyermekkel – a hazatérés mellett döntöttek. A helyi Független Újság is beszámolt az eseményről, főként azt firtatva, mi hozta vissza őket az ígéret földjéről. A lelkész a lapnak ezt a választ adta: „…hazatérésre kényszerített a hivatásom és gyermekeimet nem akartam a számukra teljesen idegen világ számára nevelni.”15  
        Életük legnagyobb fordulópontját az 1956-os forradalom indította el. Mivel a tizenkét vásárhelyi református egyházközség lelkipásztorai között Nagygyörgy Sándor volt a rangidős, őt delegálták a Nemzeti Bizottmányba. Későbbi tanúvallomásából azt is megtudhatjuk, hogy „…távollétemben engem választottak meg a NB elnökének.”16 Ebben a minőségében mindössze egyszer, november 3-án elnökölt, ahol kifogásolta, hogy 14-15 éves gyerekek kezébe fegyvert adjanak. Mivel e témában többen nem értettek vele egyet, tisztségéről még aznap lemondott, a maga alkalmatlanságát hangsúlyozva.17 Ekkor még nem sejthette, hogy három év múlva kell családostól megbűnhődnie kérészéletű szerepvállalásáért.
       1956 után a kádári-hatalom megkezdte az egyházak burkolt alávetését. Az állami hatóságokkal feltétel nélkül együttműködő egyházvezetőket akart pozícióban látni.18

1958-ban Bartha Tibor lesz az új debreceni püspök, aki kemény tisztogatást végzett a renitens lelkészek között. Egyszerűbb esetekben „csak” önkéntes távozásra vették rá őket.19 Az egyházi iratok szerint Nagygyörgy Sándor lemondott, helyettesi minőségben azonban tovább végezte feladatait.20 Erre csak addig volt szükség, amíg a megalázás részeként utóda megválasztását lefolytatta. Ekkor már közel hatvan éves, nyugdíjazását kéri, de nincs kegyelem. 1959. március 12-én feleségével Hajdúbagoson ébredt. Három gyermeküket Vásárhelyen hagyták, ezzel a család is szétszóródott. Mégsem roppantak össze, új küldetésüket is eredményesen szolgálták. Felújíttatták a templomot, nagyobb harangot önttettek, kibővíttették a gyülekezeti otthont, énekkart alakítottak, szervezték az egyházi szolgálatot. Az első húsvéti úrvacsoraosztáson 350-en vettek részt, holott korábban 30-40-re csökkent a hívek száma. A csekély fizetés kiegészítésére kertészkedtek, felesége varrónői iparengedélyt váltott ki.
        Életük utolsó szakaszát 1966-tól a Pest közeli Solymáron töltötték. A Kaliforniában élő sógornő segítségével vásároltak egy kis házat, itt lehettek legközelebb gyermekeikhez. Bagost könnyűszívvel hagyták ott, a konfirmandusok21 megfenyegetése miatt – nem lehetnek még ipari tanulók sem – a gyülekezet létszáma ugyanis ismét megcsappant. Ráadásul igyekezetük nem elismerést, hanem elmarasztalást eredményezett a felettesek részéről: „…ne nyüzsögjetek -volt a jelszó.” Írása végén a tiszteletes úr így összegzi életét: „…volt életemnek egy pár fénypontja is. Az első, amikor kollégiumi szenior lettem… A második, amikor Tabánban megválasztottak rendes lelkésznek… A harmadik magas pont, ahonnan ugyan hirtelen lepasszoltak, ’56-ban volt, amikor én, a mezítlábas tanyai kisgyerek egy kicsit később (53 éves voltam) mégiscsak szülővárosom első polgára voltam.”
        Nagygyörgy Sándor református lelkész 1973-ban halt meg, a felesége, Dobai Márta huszonhat évvel élte túl férjét. Mindketten szülővárosuktól távol, a solymári temetőben nyugszanak.